A minap a gyógyszerészek szóvívője visszautasította azon állítólagos feltételezéseket, miszerint a patikusok abban lennének érdekeltek, hogy a betegek számára a választhatóak közül a drágább gyógyszert írassák fel.

Mint éppen betegként funkcionáló egyén, azt kell mondjam, igaza van.

Ugyanis az sem izgatja őket, khmmm, mit adnak ki a receptre... A beteg? Dögöljön meg! Legalábbis a szombathelyi Szent Márton utcai gyógyszertárban így gondolhatták február első pénteki munkanapjának végefelé.

No de hát, fene a kis pofikámat, nem óhajtok megdögölni! Különben nem mentem volna aznap délután orvoshoz a bennem akkorra már alábbhagyó izomgörcsök miatt, amelyeket - mint a vizsgálatból kiderült - légcsőhurut irritált. Háziorvosom fel is írta számomra a D betűvel kezdődő nevű készítményt, amit a közeli gyógyszertárban ki is váltottam.

Mint említettem, pénteken..., akár 13.-át is írhatta volna naptárunk! Ugyanis otthon elővéve szatyromból a gyógyszert, csak a kezdőbetű stimmelt, és egészen más problémára való tablettát tartalmazott. Puff!

Ott álltam légcsőhuruttal, meg az általa birizgált lapockagörccsel péntek este, orvosom hazament, patika bezárt, másnap hétvége, nincs tovább. Illetve lehetett volna, mert az ügyeletes gyógyszertár a rendkívüliségre tekintettel kiadta volna teljes áron, recept hiányában is az eredetileg felírott gyógyszert, ha olyan rosszul lettem volna. Kétharmados rokkantan, plusz közgyógyellátottként köszöntem, inkább a két nappal további, tehát az olcsóbb gyógyulást választottam...

Hoppá, tényleg! Mi van akkor, ha éppenséggel olyan szarul lévő beteg kap egészen másra való készítményt, aki alig várja, hogy bevehesse, olyannyira kapkodva, hogy elkerüli a figyelmét a patikusnő hanyagsága?!

Szóval igaza volt a szóvívőnek, nem érdekli őket a nyereség - de a beteg, az még kevésbé.

Dögöljünk meg!

2000. február 7.

Az osztály néhány ismétlődő, nehéz lélegzetvételtől eltekintve csendes volt. Lassan odabotorkált az internetes géphez. Csak ő tartotta számon, hogy ilyen hálózatra van kapcsolva, a többiek a betegségükkel voltak elfoglalva. Igaz, ez kórház, és nem művelődési ház - ismerte el, de úgy érezte, még korai csak az elmúlással foglalkoznia. Mondták neki ugyan, hogy itt minden percét pihenéssel kell töltenie és nem ajánlott még a járkálás sem, de őt speciel izgatta az internet, hiszen úgynevezett free-mailes levélfiókja is van, amelyhez ugye csak egy síma net-csatlakozás kellett, ami itt jelen volt, mert látta első nap, mikor ide behozták. Mielőtt leült a gép elé, ismét érezte az ismerős szúrást bal hónalj-tájékán, ezért először pohár víz után nézett. Mohón kapta be a két tabletta görcsoldó Sirdaludot, már eszébe sem jutott, hogy valamikor fél darab is kisegítette több napra. Legszívesebben még a gyógyszer hatását is sürgette volna, ha tudja. Azért egy pillanatra méltatta az ég sötétjén virító teliholdat, de ezúttal nem törődött annak látványával, mert a dög szúrás most minden eddiginél jobban markolta. Még be tudta kapcsolni a gépet, "majd most veszek egy jó nagy levegőt és ez is el fog múlni" - gondolta, amikor már a levegővétel is csak fokozta szorítását. A windows közben kérte a felhasználó jelszavát, mert úgy volt beállítva. Erre nem számított, és csapott volna az asztalra, ha izgalmának hatására nem kényszeríti még nagyobb erőfeszítésre az újabb görcs. Mire valamennyire ebből magához tért, újfent az üres "password" mezőt látta, hirtelen elernyedt mindene, s mintha egyszerre jobban lett volna. Beletörődve tépett egy fecnit a gép melletti tömbből, ráírt egy szót, majd hátradőlt a széken és behúnyta szemeit. Amikor rátaláltak hajnalban, mozdulatlan volt. Csak a monitor villogott, a windows kezdeti képével, s üres password- mezővel. Észrevették a kezében maradt papírt, rajta csupa nagybetűvel az angol szó: DEATH.

2000. február 9.

Nézem március első péntekének MTV1-es tévéajánlatát: Orbán Viktor miniszterelnök országértékelő beszéde. Hm, most már havonta? Kiderült persze, hogy csak ama bizonyos február eleji értékelés ismétléséről van szó. De vajon miért ismétlik? Kérte valaki? Sokáig ezen sem filózhattam, mert beharangozó előzeteseket adtak, amelyekben különböző emberek megszólaltak, akikben egy volt a közös: érdeklődéssel várják eme beszéd ismétlését. Szó se róla, értelmes emberek voltak, szívük joga indokolni, miért várták az egyszer már elhangzott, publikált, tévé-rádió által elemzett miniszterelnöki évadnyitás ismétlését.

Miután a vélemény szabad, néhány dolgot engedjenek meg leírni erről.

Kételkedem abban, hogy a mindenkori kormányfőnek bármiféle helyzetértékelést kellene adnia. Véleménye persze mindenkinek lehet, még Orbán Viktornak is, de azért más köntöst is lehetne adni a dolognak. Szerényebbet. Hogy ne mondjam, tanulhatna elődei (Horn, Boross, Antall, Németh) példájából. Akik mind elvetették a sulykot önmaguk fontosságát illetően. Antallt kivéve mindannyian a következő parlamenti választás eredményei után jöttek rá, hogy valójában sokkal kevésbé fontosak. Mindenki tudja, egyetlen komoly értékelő tényező van egy valamire való demokráciában, s ez a négyévenkénti országgyűlési választás. Amikor a polgárok eldöntik az adott ciklus végén: kire szavaznak.

Túl azon, hogy eddig minden előző kormány elvesztette a választásokat, még nagyon közel van hozzánk a rendszerváltás előtti időszak is, amikor egy középmagas ember magyarázta nekünk, miért helyes az, amerre ő vezeti az országot és hogy mi mindent mondhat el magáról ez a sikeres ország...

Szóval ez a tényleg sikerre éhes nép átélt már sok mindent, tapasztalata is van már elég, attól, hogy a tévékamera előtt mikrofonnal kérdezik, még nem a szavazatát adja le a soron következő választásokon...

2000. március 3.

A Napkelte vasárnapi ismétléséből tudtam meg, hogy Szepesi a legutóbbi válogatott futballmeccsünk szünetében felállt és távozott a helyszínről. Mindezt úgy kommentálta a műsor állandó szerzője, miszerint itt végződik a mai honi labdarúgás története. (Ha egyáltalán létezik még hazai foci...) Hm, ez olyan nagy ügy lenne, amivel tévés sajtónknak föltétlenül foglalkoznia kell?

De ha már valakinek a "drámai" hazameneteléhez kötjük képletesen e hon legnépszerűbb sportágának apokalipszisát, azt is meg kellene nézni, szerencsés-e a személy szerinti kiválasztás. Hogy ne mondjam, a ma 20-25 év körüliek, vagy fiatalabbak tudják-e, ki volt Szepesi György?

Mert abból, hogy bejátszották az 1953-as olasz-magyart, amit amúgy történelmi módon megnyertünk három-nullra és azt egy Szepesi nevű sportriporter közvetítette eredeti, lelkes vehemenciával, még nem igazán mondtunk sokat. Habár sokan állítják, az úgynevezett nagy aranycsapat tizenkettedik tagja volt. Nos, vele együtt is csak barátságos mérkőzéseken arattunk ilyen és hasonló "történelmi győzelmeket". Amikor igazán átírhattuk volna a foci aranykönyvét, akkor sajnos vesztesként távoztunk a pályáról.

Mellesleg nem kell 45 évesnek, sem idősebbnek lenni ahhoz, hogy utánagondoljunk, ama bizonyos mérkőzések időpontjában milyenek voltak a hazai körülmények. Nos, azokhoz képest ez az "aranycsapat" igazán kiemelt helyzetben volt a Rákosi-rendszer sportpolitikája által. Puskás, Kocsis, Czibor - hogy csak a legismertebb "disszidenseket" említsem - még eme privilégiumaik ellenére is kint folytatták pályafutásukat 1956 után...

Azóta, mármint az 1954-ben elveszített berni világbajnoki döntő óta magyar futballválogatott megközelítően sem volt az aranyérem közelében. Olimpiát nyertünk ugyan, amiről mindenki tudja, hogy egy világbajnoki győzelemhez képest kismiska. S Szepesi Györgynek csak most, hetvenen felül jutott eszébe, hogy uram bocsá', félidőben is ki lehet sétálni a stadion kijáratán. No persze, korábban miért tette volna ugyanezt hasonló fiaskók idején, hiszen egyike volt annak a sok ezernek, aki amúgy nagyon jól élt az átlaghoz képest abból, ami a magyar futballt mesterségesen fenntartotta.

Pedig jónéhányszor felállhatott volna korábban is. Amikor idehaza kikaptunk az USA-tól például. Nem sorolom. Inkább egy máig is bennem maradt esetről, ami inkább az azóta történtek miatt jut sokszor eszembe. A '80-as években, a brüsszeli Heisel-stadionban történt szurkolói vandalizmus által bekövetkezett tragédiát (talán akkori MLSZ-elnökként) olymódon sommázta, hogy "az a nyugati jelenség ide nem gyűrűzhet be"... Mindenesetre éppen az ő vezetői időszakára esett csúfos hat-nullás VB-vereségünk a '86-os mexikói csoportmérkőzések során. Akkor nem volt vége a magyar futballnak???!!! Ugyan kérem.

Majd Bicskei Bertalan is csak nyugdíjas korában gondolja úgy, hogy fel kell állnia és ki kell sétálnia a stadionból. Most még miért tenné, hiszen - vezetők és játékosok sokaságával együtt (tisztelet a kivételnek!) - komoly teljesítmény nélkül is jól fizető állásban van...

2000. március 5.

Még a múlt század végén kezembe akadt Vas megye külföldi tulajdonú napilapja, amelyet csak utólag futok át, barátom által havonta összegyűjtött formában. Már a teletextes televízióm megvétele óta nem a nyomtatott sajtó az elsődleges napi hírforrás nálam, bő két évvel ezelőtti internet-csatlakozásom pedig harmad-negyedrangúvá tette számomra a "zújságot".

Amiért mégis érdemesnek tartom a megnövekedett hirdetés-tömeg közé szorított regionális anyagot utólag is átnézni, az szerény lokálpatrióta információ-éhségem igénye. Bár ami az eseményeket illeti, azok aktuális zöme megjelenik az interneten is, ami bizony elég nagy konkurenciává is kinőheti magát, ha jobban elterjed - főleg a költségek csökkenése esetén.

No igen, mikor milyen szempontból tekintenek a konkurenciává válható, de ma még kevés magyar lakásban családtag világhálóra. Így aztán néha ez ügyben is napvilágot látnak nem teljesen reális, mi több, torz beállítások.

Esetünkben Cyber címmel írt egy glosszát az említett nyugat- magyarországi napilap rovatvezetője, teljesen harmonikusnak ítélve a számítógép azon korszakát, amikor egy-két szövegszerkesztőn kívül szinte csak játékprogramból akadt valamicske választék. S eme "ideális harmóniának" az írás szerzője szerint az internet megjelenése vetett véget, majd sorolja, hogy a mindennapi levelezéstől a bevásárlásig mindent a világhálón keresztül bonyolítunk immár, és e felsorolás ízléstelen szexológiába torkollva ért véget.

Ide jutottunk, hangzik a "summa", ez az internet- függőség, erre jó a világháló...

Hm! Embere válogatja. Ki mire használhatja az anyagi lehetőségeihez mérten keze ügyébe akadó eszközöket, így például az internetet és egyáltalán nem biztos, hogy mindenki olyan alacsony szinten gondolkodik, mint akinél a játékprogramok világa egyenlő a harmóniával... Ami bizony már múlt századinak is elég szerény szellemi nívó.

2000. április 3.

Az ember már csak olyan, hogy korábbi élmémyeihez hasonlítja a többit. Aztán, ha a későbbiek nem jobbak, akkor úgymond nosztalgiázik. Futball EB volt korábban is. Én mindenesetre a '68-ast néztem legelőször, már amennyit az akkori MP-s végződésű kormány egyszem közszolgálati tévéjén, nagymamáméknál Békéscsabán nézhettem - volna! De hál' Istennek néhai nagybátyám, Pali bácsi román antennával is rendelkezett, és odaát legalább ebből adtak a népnek, így láthattam a - korabeli szabályok szerint döntetlen esetén - megismételt döntőt, amelyet már megnyertek az olaszok a jugoszlávok ellen. Fachetti, Mazzola, Rivera neve kortársaim, vagy az idősebbek számára bizonyára ismerősen cseng, hiszen ez az olasz csapat két év múlva emlékezetes, hosszabbításos meccsen harcolta ki a vébédöntő jogát a (még) nyugat-németekkel szemben, és csak a legendás Pelé által vezérelt brazilok állították meg őket. Emlékszem, akkor is állítólagos "lefekvés" miatt nem jutottunk túl a szovjeteken, holott szerintem az Aranycsapat óta csak hébe-hóba, azaz elvétve tudtunk 90 percet normálisan végigjátszani. Mint ahogy a négy, vagy nyolc évvel későbbi eurón - bocsánat, nem emlékszem pontosan - 14 perccel a vége előtt adtunk el egy labdát, amiből a belgák belőtték a minket kiejtő gólt. Tessék mondani, voltunk mi azóta EB tizenhatos döntőben? Nekem valahogy ez sem ugrik be. Amit viszont nem felejtek el, az a csehszlovák Panenka mindent eldöntő tizenegyese a (még mindig) nyugat- németek ellen egy döntetlenül végződött "extra-time" utáni büntető- párbaj végén, ha nem tévedek, Barcelonában. Írtam én itt jugoszlávokról, szovjetekről, nyugat-németekről és csehszlovákokról. Ezek ma már nem léteznek, azaz az úgynevezett kétpólusú világrendszer mint olyan, elvileg nem befolyásolhatja a mai játékvezetőket. A gyakorlat viszont mintha más lenne. A félházigazda hollandok ajándék tizenegyessel verték a cseheket, és e tényen az sem szépít, hogy a négy közé jutásért hatost adtak Milosevicséknek. A németek két elmaradt román büntetőnek köszönhetik, hogy nem kaptak ki azon a meccsen is. Az olaszok pedig Hagi kiállítása mellett legalább egy, de inkább két elmaradt román tizenegyesnek köszönhetik középdöntőbe kerülésüket. Márpedig, ha nem a két világrendszer emléke nyomasztja "szegény nyugati" bírókat, akkor csak a kőkemény bizniszről lehet szó, ami a gyakorlatban egy téli öltözék elnevezése... S attól a futball semmiképp sem lett jobb. Hogy milyen lett? Amilyenné az általános szurkolói viselkedés fajult mára: durva és agresszív.

2000. június 27.

Amikor Göncz Árpád urat tíz évvel ezelőtt beiktatták köztársasági elnöki hivatalába, sokan csak az úgynevezett "MDF-SZDSZ paktumot" vették észre, holott fiatal demokráciánk legfőbb közjogi méltóságának felelős kiválasztása - az elmúlt évtized igazolta! - túlnőtt mindenféle vélt/valós politikai besoroláson. S a kiválasztott személy tökéletesen ennek megfelelően viselkedett. Persze, demagóg nézetű hangoskodók számára maga a Jóisten sem tökéletes, így a halandó Göncz Árpád is megkapta jócskán nem egyszer a magáét, itthon és külföldön egyaránt. Szerencsére ezeket a támadó szélsőségeseket ugyanolyan megfelelően tudta kezelni, mint a szenzációhajhászásban személyét sem kímélő újságírókat. Tízszer háromszázhatvanöt napja alatt példamutatóan magasra emelte a mércét, utódja személyének kilététől függetlenül. Neki azért volt nehéz, mert hosszú idő után elsőként kellett "meghonosítania" az Általa betöltött posztot, a napokban helyét elfoglalónak pedig azért nem lesz könnyű, mert - mint írtam - a gönczi mérce igen magasra állíttatott!

Igazából az 1990-es beiktatására nem is nagyon emlékszem, bizonyára televíziós csatornáink előveszik majd a korabeli felvételeket. Személyesen is csak szóvivőjét ismertem meg először, az 1992-es olimpiai eskütétel alatt, az Opera előcsarnokában, ahol a MOB elnökével egyeztettem a három nappal későbbi interjút. Faragó Andrásnak amúgy Göncz Árpád sokat köszönhet, hiszen szó szerint mindent megtett azért, hogy Köztársaságunk Elnöke körül a lehető legnyugodtabb legyen a háttér, ami persze nekünk, exkluzív interjúra vágyó zsurnalisztáknak néha bizony nagyon nem tetszett. Emlékszem, az említett ötkarikás fogadalom után talán fél évvel, s közvetlenül az emlékezetes '92. október 23-ai parlamenti lépcsős kifütyülést követő napokban Szombathelyen járt, a Megyei Művelődési Központban. Faragó úr megismerte profilomat, mondom, ha már így állunk, kaphatok-e főnökétől villáminterjút? Írjam le a kérdések vázlatát, meglátjuk, válaszolta. Az adott esemény szünetében össze is hajoltak, nézegetve papirosomat, ahol némi politika is akadt kérdéseimben. El is tekintett Elnök úr a válaszadástól. Nem így kedves felesége, Zsuzsa asszony; igaz, Vele elkerültem a politizálást, és inkább családi jellegű hétköznapjaikról beszélgettünk, amikor a szintén helyi Művelődési és Sportházban a szombathelyi kórház koraszülött osztálya számára rendeztek jótékonysági műsort. Ennek a találkozásnak köszönhetem, hogy évente összeállíthattam egy csokorra való kérdést Elnök úrnak, azzal a mindenkori udvarias feltétellel, miszerint a napi politikára vonatkozókat mellőzzük. Nem volt nehéz...

Hullámzó közéleti környezet vette körül. Viszont 1995-ös újraválasztása a szocialista-liberális kormány idején nem is lehetett vitás, szerencsére a mostani szavazási bohózatok is elkerülték. Más kérdés, az ő türelmével és józan ítélőképességével a hivatali ideje alatti kormányok is hasonló mértékben rendelkezhettek volna. A szaporodó politikai cirkuszok (Tocsik-botrány, VIP-lista, megfigyelési-botrány és olaj-ügy) közepette talán az egyetlen olyan magyar politikus, akire azt lehet mondani: HITELES EMBER.

Köszönet a munkájáért, tisztelt Elnök Úr!

2000. augusztus 2.

Ünnep volt. Valami karácsony nevezetű. Onnan érzékeltem, hogy bezártak a boltok. Nem mintha sokat járnék üzletekbe. Miből is tenném, mikor az infláció mindig újabb és újabb kereseti források felkutatására kényszerít. Nekem aztán mesélhetnek egyszámjegyű éves átlagról politikusaink! A kisemberek inflációját kellene valahogy dimenzionálni. A tömeges fogyasztási cikkeken és szolgáltatásokon kívüli, csak a felső tízezer számára elérhető luxus dolgokat ne számítsuk már bele az átlagszámításba, mert az egyenlő a hazugsággal! Aztán itt vannak az egyéb évértékelő "számadások"... Dávid asszony dicsekszik az igazságügy sikeres 365 napjáról, a többi miniszter nemkülönben győztes évnek nevezi területe hatóságát a gondokkal szemben. Csak egy baj van: a gondok alanyait nem illeti meg az a nyilvánosság, holott állítólag demokrácia van. Már akinek! Legújabban a börtönből kiengedett rendőrgyilkosnak... Milyen szép volt pedig 10 évvel ezelőtt lelkesen elképzelni, rendszert váltunk és megcsinálhatjuk, amivel akkor Deutsch Tamás példálózott egy kommunista miniszter ballépése okán: "Nyugaton hasonló esetben a köztisztviselő lemond." Nos, úgy tűnik, ez ügyben sajnos nemcsak Nyugaton változatlan a helyzet, hanem nálunk is. Itt egy miniszternek gyereke születhet házasságon kívül, na bumm, hiszen fogyóban van a magyar nemzet... Eltitkolni is ügyetlenek, napvilágra viszont hiába kerül az ügy, ez nem Nyugat, tehát a miniszter nyugodtan félreléphet, mert lemondani, azt nem! Ki hallott már olyat? Romlana az ORSZÁGKÉP. Mintha így nem... A miniszter fradigóré pártelnök főszerkesztő távolkeleti-nyugati utazórekorder ex-sztárügyvéd kacsalábon forgó villájára van pénz, miközben kórházak műtéteket halasztanak anyagi okokból... De hát mindez csak nemzetromboló károgás ugyebár, mer mint tudjuk, jön a Széchenyi-terv, vele a kánaán és különben is: minden magyar város megkapja a Milleneumi Zászlót! Ah... Néha azért még Kormányfő urunk is említést tesz rádiós sorozat-interjúiban az adófizető polgárok pénzéről, ami számos helyen Karácsonykor is szerényen volt jelen. Aztán ezek a polgárok - tartok tőle! - ahogy emlékeztek Bokros úr csomagjára, fentiekre is derengeni fognak majd, amikor leadják szintén szerény voksukat a másfél év múlva esedékes választásokon.

2000. december 27.